„Enni adni” – interjú Röhrig Gézával

A világ legrangosabb mozgóképes eseményének, a cannes-i filmfesztiválnak a revelációja volt az elsőfilmes Nemes Jeles László Saul fia című alkotása. A film végül a zsűri nagydíját, a nemzetközi kritikusok FIPRESCI-díját és a francia Francois Chalais-díjat is megkapta.

A Sonderkommandós Saul Ausländert, akinek sorstársai gázkamrákba terelése, a holttestek eltakarítása a feladata, az Amerikában élő költő, Röhrig Géza alakítja. Az egyszerre nyomasztó és felemelő film új vizuális utat nyitott a holokauszt ábrázolásában. Szentgyörgyi Rita interjúja.

– Hogyan lehetett felkészülni arra a fizikai, mentális, lelki pokoljárásra, ami a haláltábor szenvtelen működését az arcodon keresztül mutatja meg?

– Nem szeretem azt a szót, hogy pokoljárás. Túl nagy a mellénye ennek a szónak. Általában is, de főleg ha egy színészi alakítással kapcsolatban használjuk. A színész színlel. Mondjuk hát ki, csupán a biztonság kedvéért, mert az elmúlt néhány nap során a kezdetben még oly jóleső figyelem itt-ott mintha hisztérikussá hájpolódna, hogy sem a rendező, sem én soha nem jártunk még a pokolban.

A kérdést persze értem. Nagy segítségemre volt Gideon Greif nehezen megszerezhető négyszáz oldalas könyve, a We wept without tears. Ebben nyolc sonderkommandós évtizedekig tartó hallgatás után, részletekbe menően meséli el az auschwitzi tizenkét órás műszakot. Egyikőjük elmondja, hogy mint fogorvost arra kényszerítették, hogy harapófogóval húzza ki az aranyfogakat a halottak szájából. Ő évekkel a fölszabadulása után is azt kereste még a szemével, van-e aranyfog a szájában annak, akivel beszél. Nagyon komoly erőfeszítésébe került, és soha nem is sikerült egészen kimosnia az idegrendszeréből azt a néhány sonderes hónapot. A koncentrációs táborok legszerencsétlenebb áldozatai ők, akiknek adott esetben a saját hozzátartozóikat kellett a gázkamrába kísérniük, vagy elégetniük őket.

– Lanzmann Shoah-jában is megszólalnak volt Sonderkommandósok, akik a bűnrészesség terhét cipelik magukkal. Megítélésük mindmáig tisztázatlan.

– Szegény Primo Levi még halála előtt egy évvel is fröcsögött rájuk, azzal vádolva meg őket, hogy hazudnak, a felelősségüket kívánják csupán elkenni. A rettenet, a gyász, a stressz, a harag kuktájában sokan a sonderesekben találták meg a maguk zsidó bűnbakját.

Lanzmann nagyon fontos nekem. Ő értette meg a legradikálisabban, hogy Auschwitzot egyetlen már létező műfaj kánonjának a szabályai szerint sem vagyunk képesek megragadni. Új nyelvet kellett teremtenünk hozzá. A Shoah-t még gimnazistaként láttam, a Műegyetem Bercsényi utcai klubjában. A kilenc és fél órás film alatt egyszer nem mentem ki. A mester tizenkét éven át forgatta, vágta az anyagot. Nemrég olvastam, hogy a ’73-as New York-i fesztiválon, a vetítés után megkérdezték tőle, Izraelt vagy Franciaországot tekinti-e a hazájának. Madame, dörmögte Lanzmann, az én hazám ez a film.

– A Saul fia valahol történelmi tanúságtétel is a fikció nyelvén?

– A tanúságtétel azért fontos, különösen a mi kis világunkban, ahol egy nap nem sok, annyi sem telik el a Jobbik gyáván álneves holokamuzása nélkül, mert néhány év múlva már nem lesznek velünk a túlélők. Nagyjából száz sonderkommandós úszta meg ’45-ben, közülük ma már csak úgy húszan élhetnek. A sonderesek már a lágerben is tanúságot akartak tenni, ezért szereztek fényképezőgépet, ezért ástak el annyi emberirtást dokumentáló szöveget. A Saul fia egy olyan aspektusát mutatta be a halálgépezetnek, amivel eddig igazán senki nem mert foglalkozni. A kíváncsiság talán behozza majd a nézőket a moziba.

– Archaikus figura, akiben egyszerre van mélység, konokság, ösztönösség – mondta rólad Nemes Jeles László. Amatőr színészként hogyan kerültél a látókörébe?

– A Szombatnak elárulom: a fantasztikus Kelényi Éva néni ötlete volt, ő ajánlott be engem a Lászlónak.

– Nem érzed valahol sorsszerűnek, hogy épp téged talált meg a történet?

– Dehogynem. A film azonban ettől még nem járt vastagabb jégen. Mi egy zsigerekig ható filmet szerettünk volna csinálni. Könyörtelen, ám egyszersmind tapintatos filmet. Sőt, ha belegondol az ember, bár megengedem, ezt a film megtekintése után egyáltalán nem érezzük, Saullal maga a remény jelenik meg a műben.

– Hogyan?

– A túlélés nem elég. Az állatok nem temetnek. A kutya elkaparja a potyadékát, halott társát azonban otthagyja. Saul egy elállatiasodott világgal megy szembe.

– Első versesköteted, a hamvasztókönyv, 100 oldal líra Auschwitzról. Hogyan alakult ki benned az érzékenység a téma iránt?

– Rosenthal János, a nagyapám, egy egyszerű ember, akiben fantasztikus figyelem és szeretet élt irántam, az akkori Fürst Sándor utca 7/a-ban lakott, a Duna mozi fölött, a harmadikon. A szüleit, a testvéreit elvitték Békéscsabáról, őt azonban otthagyták a pesti gettóban, mert egy balesetből kifolyólag tőből hiányzott a jobb lába. Sokszor kimankóztunk sakkozni a Szent István parkba. Ilyenkor aztán meséltettem. Bemutatta a barátját is, aki mindennap elrejtett neki egy kis ételt a Klauzál téren. Enni és enni adni. Ez egyébként az Örökkévaló magyar neve: alef, dalet, nun és jod. Vagyis: ADNI.

Először tehát a Nagypaci sorsán keresztül találkoztam a vészkorszakkal. Később Krakkóban jártam egyetemre, mikor is egy hónapot eltöltöttem az auschwitzi lágermúzeumban. De éltem Izraelben, és másfél évig tanultam egy New York-i jesivában is. Ez a sokféle hatás összefonódott bennem, akár egy havdalagyertya.

– Mit vársz a filmtől?

– Azt szeretném, ha megnéznék. Főleg a fiatalok.

– Miért?

– Utat kell egymáshoz találnunk. Enni és enni adni. Szeretem Magyarországot, és aggódom érte. Hadd mondjak el egy rövid történetet. Az öreg sziú elviszi az unokáját vadászni. Egyszercsak leül egy sziklára, s hazaküldi a fiút, mondván, hogy eljött érte a lélekmadár, ott vijjog már fölötte az égen, így az ősi szokáshoz híven, most ő is egyedül szeretne meghalni. Mielőtt azonban elmegyek a Nagy Manituhoz, akarom, hogy tudd, itt benn – üti meg először a saját, majd a kisgyerek mellkasát – két farkas küzd egymással. Az egyik jó, segítőkész, hű, a másik önző, kegyetlen és hiú. S ezzel le is csukja vén, ezer ránc szemeit. De Nagyapa, rázza meg a fiú, melyik farkas győz, a végén mégis melyik az erősebb? Amelyiknek enni adsz, suttogta az öreg.

 

Kapcsolódó cikk:

„Kelet-Európában szégyen zsidónak lenni” – Nemes Jeles Lászlóval beszélget Szántó T. Gábor